Aratás

Jú­li­us az ara­tás hó­nap­ja. A ke­nyér­ga­bo­na be­ta­ka­rí­tá­sá­nak a si­ke­rét szá­mos hi­e­de­lem­mel és szo­kás­sal igye­kez­tek biz­to­sí­ta­ni, ame­lyek gya­kran val­lá­sos jel­le­gű szer­tar­tá­sok­kal is össze­kap­cso­lód­tak.

A mun­kát fo­hász­ko­dás­sal, imád­ság­gal, ka­la­pe­me­lés­sel kezdték. A föld szé­lén le­tér­del­tek, ke­resz­tet ve­tet­tek. Az esz­kö­zö­ket a tem­plom fa­lá­hoz tet­ték, a pap meg­szen­tel­te.

A leg­több ha­gyo­mány az ara­tás vé­gé­hez kap­cso­ló­dott. Egy kis da­ra­bon tal­pon hagy­ták a ga­bo­nát, hogy a kö­vet­ke­ző esz­ten­dő­ben is jó ter­més le­gyen.

Az utol­só ké­vé­hez is kü­lön­fé­le hi­e­del­mek kap­cso­lód­tak, eb­ből ké­szült az ara­tó­ko­szo­rú. Az utol­só ka­lá­szok­ból egy kis cso­mót min­den­ki ha­za­vitt és kü­lön­fé­le ma­gya­rá­za­tok­kal az őszi ve­tő­mag kö­zé ele­gyít­ve.

Ná­das­don ha­gyo­má­nya volt az ara­tá­si fel­vo­nu­lás­nak, me­lyet be­mu­tat­tak a szom­bat­he­lyi Mú­zeum­fa­lu­ban és a Ke­ce­li Ara­tó Fesz­ti­vá­lon is. A fel­vo­nu­lók gyü­le­kez­tek a fa­lu köz­pont­já­ba, nó­ta­szó­val, ci­gány­ze­né­vel ki­vo­nul­tak a ha­tár­ba. Meg­kö­szön­töt­ték az ara­tó gaz­dát a bú­za ko­szo­rú­val, – aki azért megy ki, hogy meg­néz­ze a mun­ká­so­kat – ak­kor kap­tak bort. A ko­szo­rút az asszo­nyok együtt fon­ták. Az ara­tás résztvevői: a gaz­da, gaz­da­asszony, ka­szá­sok, ma­rok­sze­dők, kö­tél­ve­tők, víz­hor­dó lá­nyok. A kö­szön­tő után meg­kez­dik az ara­tást. Elől ha­lad­nak egy­vo­nal­ban a ka­szá­sok bő ga­tyá­ban, ing­ben, kék kö­tény­ben (ab­ba tart­ják a fe­nő­kö­vet és a ka­la­pá­csot), ka­lap­ban. A ka­szás­nak ara­tó vel­lás ka­szá­ja van, ami rend­re iga­zí­tot­ta a ga­bo­nát. Mö­göt­tük ha­lad­nak a ma­rok­sze­dők, akik a sar­ló se­gít­sé­gé­vel sze­dik a ga­bo­nát. Utá­na a kö­tél­ve­tők, akik ga­bo­na szá­rá­ból font kö­te­let rak­nak le, ez­zel kö­tik meg a mar­ko­kat, me­lye­ket ké­vé­be rak­nak. Egye­dül az ár­pá­ból nem le­het kö­te­let csi­nál­ni, mert az na­gyon szá­las. A kö­tél­ve­tők úgy ha­lad­nak, hogy az egyik so­ron kö­te­let vet­nek, a má­si­kon köt­nek. A víz­hor­dó lá­nyok a bu­gyi­ga kor­só­ba ad­ták a vi­zet, bort, pá­lin­kát a szom­ja­zó mun­ká­sok­nak. Ez a bu­gyi­ga kor­só, ége­tett agyag­ból ké­szült cse­ré­pe­dény, mely hi­de­gen tar­tot­ta az ita­lo­kat. A fia­tal lá­nyok ke­men­ce fe­ne­kén sült pe­re­cet osz­tot­tak ko­sár­ból. A mun­ka nó­ta­szó mel­lett folyt:

 

„Ha le­gény vagy,

Gye­re ve­lem ka­szál­ni.

Ne csak min­dig

A lá­nyok­kal ci­cáz­ni.

Vá­gok olyan,

Sű­rű, sű­rű, sű­rű

Ren­det a ré­ten, ki­lenc kis­lány

Sem sze­di fel a hé­ten.”

 

„Rit­ka bú­za, rit­ka ár­pa, rit­ka rozs,

Rit­ka kis­lány, aki ta­ka­ros.

Lám az enyém, lám az enyém,

Ici­ke, pi­ci­ke, de csi­nos.”

 

Az ara­tás vé­gez­té­vel a ké­vé­ket össze kell szed­ni és ke­pé­be rak­ni. Ti­zen­hét ké­ve al­kot egy ke­pét. A ke­pé­be szá­rad­ni hagy­ják a ga­bo­nát egy hé­tig, utá­na hosszú sze­kér­re rak­ják és vi­szik a csé­plő­be. A si­ke­res ara­tást bál kö­vet­te.